Nem kívánom feleslegesen sok szószaporítással és értektelen saját gondolataimmal terhelni a politikai küzdelmektől és magánsérelmektól túlhevített közéletet, ezért röviden csak annyit, az alábbi idézet Márai Sándor 1944-es naplójából nem szelíd, hanem fájó figyelmeztetés mindannyiunknak, akik még képesek vagyunk arra, hogy kritikai gondolkodással figyeljük az eseményeket. Tehát: „Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a „jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint „keresztény magyar ember” egyszerűen azért, mert „keresztény, magyar úri ember”, jaga van tehetség és tudás nélkül jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „keresztény-magyar” vagy „úriember”, taratni a markát, s a keresztény-magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: álást, kitűntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést azélet minden vonatkozásában. Mert ez volt a”jobboldaliság” igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harmincéves és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rend előtt; de szíve mélyén örökké visszasírja a „jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belűl olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aládárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. S lehetett „előkelő közhivatalnok”-nak lenni és sérthetetlen, páncélinggel védett katonatisztnek; s mindezért nem adni semmit, csak becses létezése tényét. Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet”.

A politikai élet csatái nemcsak a politika ismert és primér mezőin zajlanak, hanem a kultúra területén is. Nem kell szükségszerűen arra gondolni, hogy a médiaháború újul ki ( bár ki tudja ): sokkal eldugottabb, de azért nagy nyilvánosságú helyeken folyik a küzdelem: a múzeumokban.

A Ludwig Múzeum Amerigo Tot, született Tót Imre pályafutását és művészetét dekonstruálta Mélyi József, e finom, szelid, igazán kisfiús posztmodern művészettörténész irányításával.

A (jog)cím a Kádár/Aczél-korszak kritikai feldolgozása, amelyhez az apropót éppen Tót Imre magyarországi karrierje szolgáltatott és amelyhez a művészettörténet mai állása szerint „a” kortárs művészetet képviselő olyan mérföldkő-alkotók szellemi energiáit is kölcsönvették-megmozgatták, mint a világhírű Kis Varsó vagy Várnai Gyula. Ők azok, akik a mai művészet eszközeivel értelmezték (? - volna) Tót művészetét. Hogy nem tették és semmiféle viszonyt nem alakítottak ki a majdnem kortársukkal, azt a kiállítás nagyobb részét elfoglaló műveik mindennél ékesebben bizonyították.

Már sokan leírták, ezért ismétlésnek hat ( az is ): Amerigo Tot szobrait a középsőnek számító erem közepére zsúfolta az ítéletére kényes kurátor, jelezve ezzel értékítéletét, amely egyetlen csúnya szóban kifejezhető: szar.

Igen, Mélyi művészettörténész szerint ilyen és ennyit is ér Amerigo Tot, akinek pályafutása – ha a halomba hányt művekkel nem is, de a Kádár-kor vezető személyiségeivel készült közös fotókkal, levelekkel, szigorúan bizalmas belső dokumentumokkal erősen dokumentáltatik.

S kiderül: Tot „benyalt” a komcsiknak ( maga is az volt, kora ifjúságától ), elfogadott megbízásokat ezektől ( meg amazoktól is, mert pénzéhes és hiú művész volt, aki nem átallt még a Keresztapa című filmben is megmutatkozni ).

S kiderül: Aczélék céltudatosan szervezkedtek, s képesek voltak arra, hogy a külföldre származott magyar művészeket – még ha ellentmondásoktól szenvedő és bürokratikus módon is – visszacsalogatni. Amilyen elviselhetetlenek voltak, még az is megtörtént annak idején, hogy Henry Moore tárlatot rendeztek a Műcsarnokban, meg idehozták Chagall-t. Klee-t is. Amerigo Tot pedig magyar volt és szerepet kapott a kulturális nyitásban.

De – és ez volt a legnagyobb felfedezése a kiállításnak, amelynek zárt és elkülönített teréből a szerencsétlen művész már nem volt képes megszökni, ahogy tette 1933-ban a nácik koncentrációs táborából – Tót Imre nem is volt semmilyen értelemben nemzetközileg ismert és jegyzett név, „nemzetközisége” - írja a kiállítás szerves részét képező, szimbolikus 2300 Ft-os összegért kapható füzetméretű katalógusa – minden valamirevaló művész számára ott Nyugaton kötelező volt. Csak nálunk számított valakinek ez a Tot. ( Arról megfeledkezett – írnám szívesenVas István nyomán, hogy „az etikett, az etikett”, de a finom tollú és az igazságkereső esszé- és tanulmányírók számára csak a nyers igazság létezik, még ha az nem is igazság, hanem buta ismerethiány, mint látni fogjuk.)

Ismereteim szerint az ötvenes évek eleje-közepe még nem a nagy művészeti világpiac kora, amikor az európai művészek áradása megindulhatott Amerika felé és fordítva: az 1964-es Velencei Biennálé volt az a pont és pillanat, amikor a pop-artot felfedezték és ennek utána – meg a háború utáni végre javuló gazdasági helyzet következtében – a művész(et) csere megkezdődött.

Az ötvenes években, amikor a legjelentősebb Tot munkák születtek, Tot jegyzett, nagy művész volt.

A Termini pályaudvarra készített monumentális frízénél nagyobb munkája – tudomásom szerint – magyar (származású ) alkotónak Európában nincsen. Még Vásárhelyi Győzőnek sem.

Mégis: erre az alkotásra mondja a katalógus, hogy a Rómáról – e kulturális eseményekben, helyekben és művekben olyannyira bővelkedő várostól – szóló bédekkerekben egy-egy sor szól Tot ezen művéről. Michelangelo és Manzu mellett ( hogy az M betűsöknél maradjunk ) egy mondat a Vatikán, az Angyalvár és mások szomszédságában egy maximálisan 200 oldalas könyvben: szép teljesítmény.

Ha majd a Kis Varsó által kiállított hat megmunkált fényképről is található lesz ötven év múlva egyetlen mondat, akkor elhiszem, amit a katalógus denunciáló sorai állítanak.

Mert a kiállítás igazi célja a denunciálás volt: a személyé és a koré. Hogy nem sikerült, az a közreműködők butaságának és ügyetlenségének köszönhető. Visszaütött a nagy igyekezet. A generációs lépés utáni „visszaköpés” csillogó lepedéke a szörnyen gyenge, de annál nagyképűbb kortársakra terült szét, majd felszáradása után megmutatta pőreségükben színvonaltalanságukat, értetlenségüket és gesztusuk pőreségét.

A Tot kiállítás nem Amerigo Tot-ról, hanem méltatlan „értelmezők” önteltségéről, kulturálatlanságáról, kivagyiságáról és egy múzeum önmaga szerepét és feladatát teljesen félreértő vezetőjének iránytévesztéséről szólt.

( Elnézést Kérek L.Gy-től, hogy eloroztom és "aktualizáltam tanulmánya címét. )

Elgondolkodhatunk: hol vannak a határok? Nem azok, amelyeket éppen 20 éve megnyitottak fizikailag, hanem azok a szellemi és politikai határok, amelyek között a demokrácia ( mégha sajátosan magyar közegben is ) működhet.

A demokrácia elsősorban a határok birodalma. De a határok az állam számára húzattak meg. Az emberi és állampolgári jogok világosan kijelölik ezeket a határvonalakat, s mindenkinek tudomása van róluk.

A határok azonban változnak és az államok - amelyeknek szervei a helyi önkormányzatoktól kezdve a minisztériumokon át az állami tulajdonban levő vállalatokig elsősorban abban érdekeltek, hogy a saját létezésüket fenntartsák és természetes hatalmi vagy elosztási monopóliumaik megmaradjanak - mindig is nagy késztetést éreztek arra, hogy a jogokat megkurtítsák vagy erősen konzervatívan értelmezzék. A polgárok hátrányára.

Lehetőség mindig van arra, hogy valamilyen fenyegetésre hivatkozva lazítsanak az államot "gúzsba kötő" szabadság-hurkon. Ismerjük az ilyen mozdulatokat.

A kérdés az, hogy van-e olyan pillanat, amikor az ebből fakadó veszteségeket is felmérve, de a másik oldalról fenyegető veszélyekkel is számolva kénytelenek vagyunk az államot támogatni abban, hogy bizonyos alapjogokat szoros olvasatban interpretáljon? Bizonyára van, s a mostani is ilyen.

A legfontosabb kérdés az, hogy döntésünkkel hozzájárulhatunk-e egy új, központosítottabb és még elnyomóbb államszerkezet kialakításához azért, hogy magát a demokráciát és az azt részben fenntartó és biztosító államot megvédjük a külső és belső támadások ellen?.

Nehéz döntés és jól talán nem is lehet választani. Kell, mert szükség van rá.

De azért mégsem lehetetlen a kockázatos döntés. Tegyük fel, hogy a választásunk a demokrácia időleges korlátozása és a demokrácia teljes kiiktatása és megszüntetése között, mint elő és reális alternatívák között lehetséges.

Óh, mondd, te kit választanál?

Ha demokratának gondolod magad, akkor feltételezhetően nem azokat, akik a demokrácia eszközeivel élve magát a demokráciát akarják megszüntetni. 

S ezt tekintik a demokrácia igazi és végleges mértékének: engedi-e magát szétverni, hiszen az  a valódi demokratikus fegyvertény, ha igen. És ehhez a bomlasztási-szétverési folyamathoz kívánnak maguknak folyamatosan teret és helyet !

Én, talán nem meglepő: nem ezt (ön)felszámolást tartom a demokrácia léte bizonyítékának. Inkább azt, hogy - bármilyen paradox is - kemény eszközökkel - mert a demokrácia nem lagymatagságot jelent, hanem a szükséges védelmet is a kialakult és működő intézményeknek és az emberi jogoknak is, amelyeket a felszámolásra törekvők semminek tartanak - a demokrácia saját létét és rendszerét meg képes védeni a demokrata jelmezében ágáló provokatőrökkel szemben is.

Ha a fekete sereg vonulhat az útjainkon, akkor az a valódi demokrácia a mi nácijaink szerint . Sőt: csak az, ha nekik mindenhez joguk van, beleértve az állam és annak szervei fenyegetését is. E z az ő emberi és polgári jogaik alapja.

Másnak pedig "hulljon a feje", takarodjon az "ő" hazájukból és jogait felejtse el. Sokan azt hiszik, ez jó. Tényleg az lenne?

 

A demokrácia akkor erős, ha ellen tud állni azoknak az erőknek, amelyek megszüntetésére törnek.

Az erős demokráciának van belső védelmi rendszere, amely kivédi az ilyen bomlasztást.

Az erős demokrácia azonban nem engedi meg, hogy bárki és bármikor pofon vágja. de: ha kell-visszadja.

Nem engedi, hogy a demokrácia-ellenesség kisérleti terepévé tegyék.

Ellenáll a szélsőséges nyomásoknak és betartja saját rendjének világos szabályait és azokat a nemzetközi rendelkezéseket, amelyeknek alkalmazását elfogadta.

Az ilyen demokrácia az élő tagadása a totalitariánus mozgolódásoknak.

Ha kell tilt.

Most ezt kell tennie.

Budapesten nincsen helye náci gyűlésnek, felvonulásnak.

 

Rövid leszek: aki eddig tagadni akarta, próbálta, szándékozta, kívánta azt, hogy a Jobbik náci párt, az Vona úr mai megnyilatkozása után nem mondhat már semmit, ami cáfolná a náciságát/fasisztaságát.

Ha mégis: akkor szemérmetlenül és tudatosan hazudik.

A zsidózás a legbelsőbb része a fasisztaságnak, akár náci az, akár olasz fasiszta.

Akár magyar nyilas/fasiszta/náci, mint a Jobbik és annak történelemtanára, Vona.

Van-e a politikában logika? Bizonyára van. Látszik -e? Egyvalamiben feltétlenül: a másik a felelős mindenért, még a mi saját belső bajainkért is gondolatában testet öltő hitelvben.

Megöltek egy embert és életveszélyesen megsebesítettek egy másikat. Az ember cigány volt.

Mi következik ebből logikusan?

Van, aki számára az, hogy a gonoszság vetése beérett.

Van, aki számára az, hogy a cigányok egymást írtják, s minden szó, ami mást említ: hazudik.

Van, aki számára azt, hogy mindaddig értelmetlen is beszélni arról, hogy mi történt, amíg a magyarokat ért cigány támadások nem kerülnek ugyanígy napfényre és rekfelktorfénybe. ( A cigány az nem magyar, mondja az ilyen, s rögtön elmondja magáról, hogy liberális ember ő, aki nem tesz különbséget embertársai között, de...)

Van, aki számára evidens, hogy ezt magyar nem követhette el, idegen hatalmak játszmáinak terepe az ország.

Van, aki szerint a Jobbik áll a tett mögött.

Ez logikus is lenne, hiszen a vállaltan kirekesztő, cigánygyűlölő pártalakulat mindent megtesz az egyenjogúság eltörlésére és nem kíméli magát, de még inkább a cigányokat. ( Kéretik itt a megboldogult Szögi Lajost nem említeni: az mindenki által mályen elítélt gyilkosság volt, de semmiképpen sem jog arra, hogy a cigányság egészét elítéljék, s még kevésbé arra, hogy a faluvégi asszonyt emiatt /!/ megöljék. )

De a mi új kommunistáink, akiknél az igaz a hazug, a fekete a fehér, a hihetetlen a hihető, megmagyarázzák, logikusan, hogy a Jobbiknak és követőinek semmiféle szerepük egy ilyen ügyben nem lehet.

Nem logikus.

Megint ott tartunk, hogy az, aki a leginkább lehet érintett, nem lehet az, mert annyira ő lehetne a főkedvezményezett, hogy az teljességgel kizárja, hogy ő legyen.

De ha ő is lenne, akkor sem ő, mert rámennek azok, akik gyanúsítják, tehát az esetleges gyanúsított már emiatt is gyanú felett áll, sőt az egyetlen, aki nem lehet érintett, az ő.

Sőt, még a gyanú árnyéka sem vetülhet rá, s szent neve és hivatása már attól, hogy gyanúba került, megerősödött, mert azok ám, akik az igazi tettesek, akik nevét a szájukra merik venni.

Hiszen gyanúba nem keverhető a Magyar ( ahogy a nemzet sem lehet ellenzékben), csak a magyarokért szólal fel ez, a gyanúsítói pedig a Magyarok ellenei.
S mindez így logikus.
Világos, nem?

( Ja, azzal, hogy a NOL-on a Jobbik neve felmerült, a támogatottsága újabb 5-950 %-kal növekedett, s immár 125 %-osnak mondható. )

A múlt ismét kisért. Pontosabban: újra megjelenik, szinte változatlan formában. Még pontosabban: a múlt el sem múlt, itt volt és itt is maradt, bujdokolt egy kicsit, elfedték, de aztán újra felbukkant. Méghozzá a maga legszebb, legeredményesebb, legpompázatosabb formájában.

A politika, ez a mindenható és mindenhol jelenlevő gyakorlat, behatolt a képzőművészetbe. Na, eddig sem rejtőzött, megmutogatta oroszlánkörmeit, ha arról volt szó. Milleneumi pályázatok irányított nyerteseivel készíttetett szobrok, kárpitok, falképek, Antall József esztétikailag elviselhetetlen sírdísze ( Melocco Miklós, a Varga Imre melletti másik termékeny Aczél-korszakbeli szobrász félresikerült alkotása ) már érthetően jelezték az irályt, ahogyan az absztraktnak nevezett művészet jól érezhető háttérbe szorítása a közérthetőnek tartott figuralitással szemben.

Mintha a jól ismert szocialista elképzelést vették volna át az új (?) korszak korifeusai: egyszerűség, érthető, lehetőleg népies nyelvezet ( érdemes megnézni a sok Szent Istvánt ! ), klasszicizálás. Kis szocreál alkult ki.

És az intézményendszer működtetésében is visszaköszönt az elbúcsuztatottnak gondolt rendszer. Szegény kis művészek, művészeti intézmények önállóságra vágyó vezetői mind azt hitték, eljöve a Kánaán, lehet szabadon alkotni, kiállítani. De: nem. A helyi és központi pénzeket osztók ízlése ( és leginkább ízléstelensége, illetve ízlésük hiányai ) szabták meg a módot, amelyben a művészet megjelenhetett.

Most Debrecenben mindaz, ami a rendszerváltás óta jellemzi és áthatja a kulturális szférát ( ha még egyáltalán van ilyen ), a letisztább módon mutatta meg, hogy a politika, a kisstílű emberek által „művelt” helyi élet idő- és korfüggetlen. Ha Móricznál a Rokonokban az urak megtehettek bármit és mindent, akkor Kósa Lajos, a konok kálvinista város hedonista főembere sem maradhat el mögöttük.

Kósa Lajos cenzor lehet. S akar is lenni. Jóságos, mert engedélyez, illetve: nem tilt. Mert tilthatna is, ha akarna, hiszen őhozzá tartozik a kultúra fenntartása is, s ő az, aki a pénzt, a mindenkori működéshez szükséges összegeket adja ( a mi zsebünkből, de saját dicsőségére ).

Aki a pénzt adja az parancsolhat is? Másképpen fogalmazva: adhat-e utasítást a Modem igazgatójának Kósa? Mindazok számára, akik technokratának gondolják magukat és még sohasem láttak betiltott kiállítást ( mert lehetett látni azt is ), s nem múltak el még 30 évesek, ez reális és fontos kérésnek tűnik. Pedig már régen és értelemszerűen nem az.

De azért, s éppen rájuk gondolva, válaszoljuk meg! Mint fenntartó: igen, természetesen adhat. De ez az utasításadási joga semmiképpen sem terjedhet ki művészeti, gyújtési vagy kiállításrendezési ügyekre! Ez nem a politika szakmája, hanem a szakma ( a képzőművészeti ) politikája.

Ha ennyire szabad lenne a gazda, akkor visszazuhannák az ötvenes évekbe. ( Vagy már megint ott is vagyunk, csak a baloldali köpenyeget jobboldali malaclopó váltotta fel? )

Persze, azért nem állunk olyan messze attól az időszaktól. A hatalomhoz közelálló művészeknek akkor is sok minden szabad volt, s maguk is némi hatással lehettek a hatalom birtokosaira. Most sincsen másképpen, ha jól figyelünk.

Ellátogat a Kósa Lajos Modem kiállítására még a megnyitó előtt, s intézkedik: leveteti, majd visszateteti az őt ábrázoló büsztöt ( Gerhes gesztusának irányát a seggnyalástól az irónikus kérdésfelvetésig terjedő skálán mindenki szabadon értékelheti, attól függően, hogy a művész gerinctelenségét vagy bátorságát tekinti kiindulópontjának, s lehet őt Arno Brekernek éppúgy nevezni majd, mint magyar Andy Warholnak - egyik sem lesz igaz.). Mint Aczél és beosztottjai a Stúdió kiállításokon a hatvanas években és később. Mint a ma is létező és a kiállításokat engedélyező Képző- és Iparművészeti Lektorátus a rendszerváltásig.

És aztán jön a smúzolás: a valamikor a hetvenes években ellenzékinek tartott művészek, Wahorn, fe Lugossy és Bukta ( mindannyian sok bezárási, tiltási tapasztalattal rendelkező alkotók ! ) a politikai potentáttal megbeszélést folytattak, illetve velük „konzultált” Illetékes et-ként Kósa Lajos, majd kortársunk, a debreceni (XIV.) Lajos nemes gesztussal hozzájárult portréja nyíltszini bemutatásához. Merő önmérsékletből, hiszen betilthatta volna ( a szelíd hazai vadkapitalizmus szép és felejthetetlen emberbarát gesztusaként - ami így is az ) !

Megint csak azt tudom mondani: itt tartunk 2009. júliusának végén-augusztusának elején.

Kiegészítés: Újraolvastam a Kis magyar pornográfiát, amelynek központi része az ötvenes évek ávós- és a "drága Mátyás, édes elvtárs" -történeteinek sora.

Ha ez a kötet volt a kiindulópont, akkor Gerhes Gábor alkotása az Esterházy-szövegek iróniájának kifordításaként, a két korszak, a tegnapelőtti és a mai egymásbafuttatásaként értelmezhető, s így benne a Kósa Lajos-portré nem más, mint egy mai "drága úr" szigorúan szocreál módon előállított "díszműve".

A város népe és a város vezetője olvad össze benne, mindörökre elválaszthatatlanul, s ugyanaz a művészi főbólintás ( vagy annak az irónikus idézete ? ) van benne, mint pl. Pátzay vagy Kiss alkotásaiban.

Ha ne adj Isten, Gerhes egy-az-egyben alapon készítette volna el a művét, s egyszerűen a genius loci kifejeződését akarta ezáltal megjeleníteni a nagy emberben, akkor nagyon rossz a helyzet.

Bármelyik is volt, a nagy ember közbeavatkozása, politikai zsűrizése mindenképpen azt a kort idézte vissza és fel, amelyről a Kis magyar pornográfia is szólt. Ez is mutatja, hogy nagyon élő és eleven a korszak, nem múltak el (ki) a magatartásformák, sőt!

S ami a legelgondolkodtatóbb: a Nagy Ember cselekedeteinek kritikus vizsgálata, egyáltalán: kritikája olyan dühöt vált ki néhány - jobb hiján: végletesen elfogultnak nevezhető - hívőből (?), drukkerból (?), nacsalnyikból (?-ugye nem!), hogy az csak a harminc-negyven évvel ezelőtti szavakkal írható le.

Ezért mondhatom azt: nem sok mindent változott, legfeljebb mások, új emberek követik el ugyanazokat a hibákat, amelyeket elődeik, s még büszkék is rájuk.  Vagy ami rosszabb: nem is tartják hibának, hanem természetes viselkedésnek, szívük jogának, hiszen ők a nép választotta képviselői, akiknek ezt a népet reprezentálva nem szabad kibújniuk a döntés felelőssége alól. 

Ha kell önmaguk portréját is eltávolítják, majd nagy kegyesen engedélyezik kiállítását.

Láthatjuk tehát: a király (? - na ne! ) meztelen. Az.

De akik vakok, látják? Akiknek hályog van a szemükön, az önkéntes vakok - akarják látni ?

A Nol demokrácia-játéka, a kommentálás joga és az ezzel élők megnyilvánulásai a nálam fejlettebb elméket már arra csábíthatták (volna), hogy a hsz-tengerből merített információkból felépítsenek néhány jól körvonalazható, sőt meghatározható hozzászólás-típust.

Mivel magam nem tartozom azok közé, akik az ilyen munkához megfelelő képességekkel, tudással és szakismerettel rendelkeznek, ezért csak egyetlen profilt próbálok megrajzolni a magam kezdetleges eszközeivel.

Nevezzük az ilyen típust, jobb hiján, nácinak. Tiltakozni fog az, akire ráillik a leírás, de e tiltakozás hozzátartozik e profi(l) leglényegéhez.

Egy adott hozzászólásban, ha a stigmatizálás, a mások, hasonló tudatúak által kiemelten fontosnak tartott jelzők használata, a minősítések rendszere ( különösen az ellenérdekű leminősítéséé ), a tények elkendőzésére irányuló törekvés és a kiáltóan nácis „tevékenységek”, tettek nyelvi beburkolására és szándékos kisebbítésére ( e kisebb adag, ugye, gyógyszer, a kis hazugság pedig – így ők – igazság ) irányuló törekvés megtalálható, akkor minden olyan attributum megvan, ami a nácikat jellemzi.

Ha egy szegény, most a Nol-ra tévedő egyed rögtön fel akarja ismerni az általam nácinak nevezett beszédet, akkor rá kell bukkannia a legfontosabb és kihagyhatatlan jelzőre. Ez pedig a „szánalmas”. Szánalmas az ellenfél, az ellenség, a másik. Szánalmas a baloldal, a kormányzat, a kisérlet arra, hogy a nácikat nácinak nevezze, a jobboldalt elítélje ( politikailag, nem büntetőjogilag ), hogy megállítsa a Jobbik diadalmenetét.

Ha a náci beszélyben a szánalmas az idiótával párosul, s így alakít ki megbonthatatlan jelzős szerkezetet, akkor ez már egyértelműen arra utal, hogy a másik, aki vitatkozik a mindenttudó és támadhatatlan nácival, nem is várhat választ. Hiszen „szánalmas idióta”, értelmetlen és amit mond, az értékelhetetlen.

De ez még nem elégséges. Feltétlenül szükséges valami kiegészítés, amellyel már a másikat az emberi szinttől el lehet távolítani. Legyen például: moha – ami nagyon jó, mert többszörös jelentéssel bír.

Aztán jön az újabb minősítés, ezúttal már politikai, amely rögtön kirekesztő is. Mindenki, aki nem náci, az csak ballibsi lehet. Az áthallás a bibsire kizárhatatlan, s ez, ugye, semmiféle megkülönböztető jelleggel nem bír – mondják a nácik, hiszen tudott, sőt: köztudott, hogy minden balos az bibsi, és minden bibsi, az balos. Aki kivétel lenne, az nem számít, mert mi, nácik mondjuk meg azt, ki a balos, ki a bibsi.

Politikai vita egy ilyen náci írással lehetetlen, mert a legbenső törvényszerűsége szerint zárt és monotematikus. De: a stigmatizálás politikai és egyéni szinten megtörtént. Gyorsan és hatásosan, gondolják az írók.

Amikor, értelemszerűen, megtörténik a dekódolása a fentieknek – hiszen ez a kommunikáció lényege -, akkor természetesen a náci minősítés rögvest visszautasíttatik.

Hogy is ne: ő nem náci-mondja a de facto náci. Hát akkor mi? Magyarmagyar. Nem is lehet más, hiszen neki fáj Trianon, neki a focidrukkerek a magyarság krémje. Miközben ő maga fejtette ki többször hozzászólásaiban nézeteit és politikai krédóját ( amelynek legfontosabb eleme a tekintélyelvű állam, a rohadt síbolók vagyonának kisajátítása, a baloldal támogatóinak azonnali és súlyos megbüntetése, a nyilttéri akasztások, „lógni fogtok!” üvöltik, s nem értik, hogy értjük.)

Mindenesetre a náciság elutasítása azt jelzi, hogy a nácik szegyenlősek és nem vállalják saját magukat. Csak egymás között. De ott aztán igazán.

Jelentős még az elhárításban az az eszköz, amelyet a különösen szélsőséges kommentelők szoktak bevetni, hivén „a nagy hazugság az a nagy igazság elvét”: a nácik és a kommunisták azonosítását. Ez sem történelmileg, sem politikailga, sem szociológiailag nem védhető, ugyanakkor logikailag sem, hiszen éppen önmagukat azonosítják a kommunistákkal, de szerintük hatásosnak számít.

Ha tehát egy szövegben vörösbarna vagy vörösfekete színösszetételről olvashatunk a másikkal vagy valamely politikai párttal kapcsolatban, akkor nagy valószínűséggel náci szövegre bukkantunk.

Talán a legfontosabb, ami a mi nácijainknál még argumentumként feltűnik, s amivel a közvéleményt próbálják befolyásolni, aljas és szemérmetlen módon: a bűnök lebecsülése.

Na, nem a kommunistáké, hanem a sajátjuké. A legfrissebb példa a terrorizmusé. Ha egy országgyűlési képviselő villájára dobnak egy M-koktélt, az nem terrorcselekmény. Ugyan már, az jópofa játék. Virtusos magyarság, a labancok elleni fellépés.
Ebben, persze, benne van az is, hogy az a magyar, aki mi vagyunk, mindenki más- rohadt magyarellenes ellenség. Így olvasandó minden erre vonatkozó bejegyzése.
Terrorizmus az az, ha felrobbantják az Eiffel-tornyot, vagy egy repülőgépet 300 utassal. Na, az már jöhet! De itt? Hát az is valami, hgy egy épülő házat tönkre akarnak tenni, hogy egy képviselőt fegyveres támadással befolyásolni akarnak? Nem, mondják a nácik, ez nem terror, ez önvédelmi reakció.

Mindenért – s erre is különösen érdemes figyelni, mert a stigmatizálás, az áldozattá tétel együtt van benne a felleősség-elhárítással – az áldozatok felelősek. Akiket megtámadtak. Mert vannak, mert ott voltak, mert szólni merészeltek, mert nem a Magyar Nép ( szakavatott képviselője mindig a hsz írója és elvbarátai ) kívánságai alapján jártak el. Tehát: megérdemelték, amit kaptak, s aki ellenk bármit tett, az csak a jóért szállt síkra és felmentendő.

A náci nyelvhasználatban az ilyen sikamlósságok mellett vannak egyszerűbb fordulatok is. Amikor hazudni kell (sűrűn), a tényeket elferdíteni, vagy elfedni a még nem ismert tényeket, akkor kulcsszó a „nyilvánvalóan”. Ami nyilvánvaló, azt nem kell bizonyítani. Nyilvánvaló pedig csak az lehet, ami nem az. Így lesz
nyilvánvalóan titkosszolgálati akció egy család gyáva és mocsok emberek általi kiírtása, Emiatt nyilvánvaló, hogy hazudnak a médiumok ( kivéve a sajátokat ), s nyilvánvalóan félrevezetik a balosok a szegény nagyarokat.

Így állunk Magyarországon, 2009. július utolsó napján.

(Aki további jellemzőket tud felsorolni, azt kérem, egészítse ki szerény dolgozatomat.)

 

Némi kiegészítés: A hozzászólásokból kiformálódott egy további ismérv: a hárításé, amely a téma eltolásával valósul meg, s azon egy-két jól meghatározható terület felé irányítaná a közbeszédet, amelyben a náci hajlandóságú/érzületű otthon érezheti magát.

Ilyen téma a cigánybűnözésé, amelyben verhetetlen bajnokokként tűnnek fel, majd a náci fogalom megalkotására való képtelenség ecsetelése, s ezzel együtt a zsidózás.

Fájlalom, hogy mindezeket - noha ismertem - felületességem miatt kihagytam. 

Spiróról hosszú ideig csillapíthatatlannak látszó vita folyt. Hogy magyarellenes-e és szabad-e egy ilyen embert érettségi anyagnak, s hasonlók.

Szélsőjobboldali honfitársaink, akik számára a magyarság ott kezdődik és végződik, ahol éppen ők állanak és ahogyan éppen ők látják a világot, s benne magu(n)kat, természetesen a legválogatottabb jelzőkkel illették Spirót és a legutálatosabb, legundorítobb módon igyekeztek befeketíteni, lejáratni.

Pedig Spiró semmi mást nem tett, csak végiggondolta már 1984-ben is a lehetőségeket ( miként egy évtizeddel korábbi, Kerengő című regényében is, amit most aztán mindenki számára ajánlanék újraolvasásra ), s a legfontosabbank látott mozzanatot kiírta magából.

Ne tétovázzunk megállapítani: igaza lett. Igaza volt.

A mostani hétvégén bebizonyosodott, hogy jönnek a szaremberek. De Európa-szerte. Újra jönnek, vérben akarnak gázolni, s közben kicsit ( nagyon ) meggazdagodni.

Tényleg ezt akartuk? Én nem.

Ha az Európai Unióban az unióellenesség programjával, a kirekesztéssel sokezer eurós havi appanászhoz lehet jutni, akkor érdemes szalonnácinak is lenni.

De a szaremberek nem szalonnácik, nem. Nekik már megjött a kedvük a hatalomhoz, a Spiró megénekelte öldökléshez.

Van még magyar bárd, aki megénekelte a fekete jövőt. Köszönet érte. Tanuljunk tőle, amíg lehet.  

A Kieselbach Galériában megnyílt egy nagyon érdekes kiállítás: Bedő Rudolf, harminc éve már közülünk eltávozott műgyüjtő kollekciójának eladással egybekötött tárlata.

Eladással egybekötött? Szép kifejezés, de a jelen esetben semmi mást nem jelent, mint azt: teljes nagytakarítást akarnak az örökösök, akik számára feleslegessé vált az a gyüjtemény, idegenné a képek, a bútorok, grafikák. Most pedig van igény, igen jelentős, arra, hogy a kollekció Rippl-Rónai főművét és más kiemelkedően fontos alkotásokat eladhassák.

 Ezt akarná-e a gyűjtő, aki fél évszázadon keresztül állhatatosan és nem csekély pénzt áldozva ( volt neki, Bedő úr nagypolgár volt és meglehetős magánvagyonnal bírt, vállalkozásai pedig jövedelmezőek voltak, de hát aztán jött a Német Birodalom nagy korszaka és Bedő úr, valamiért, ki tudja, miért, éppen nem minősült olyan polgárnak, aki elsőrangúnak számított ) gyarapította és tette nemzeti kinccsé gyűjteményét?

A gyűjtők, legalábbis nálunk, nem tudnak és talán nem is akarnak hosszabb távon gondolkozni, maguknak gyűjtenek, nem számolnak azzal, milyen lesz kollekciójuk utóélete. Egy olyan gyűjtemény, mint Bedő Rudolfé, Ausztriában, Németországban vagy az USÁ-ban már régen valamilyen helyi vagy nemzeti közgyűjteményt gyarapítaná, az állam kulturális korifeusai megállapodtak volna magával a gyűjtővel vagy leszármazottaival abban, hogy a művekért cserébe egyösszegű fizetést vagy életjáradékot kapnak.

Ennek nálunk még nincsen hagyománya, a Magyar Nemzeti Galéria, mint valami nagy pók, nyugodtan ül hálója közepén, s várja, hogy az örökségek, mint jól meghízott legyek, beleessenek a hálóba és aztán fel lehessen őket falni.

A Galéria pontosan tudja - és ezért ilyen szemérmetlen a várakozásában -, hogy egyetlen olyan közgyűjtemény van, amelyhez az szerencsétlen gyűjtő, aki kortársai alkotásait gyűjtötte, fordulhat: és az az MNG.

Aki olyan szerencsés, hogy elfogadják a kollekcióját vagy annak néhány művét, az azzal számolhat, hogy a befektetett pénze sohasem térül meg ( hiszen az állam nem akar és most nem is nagyon tud fizetni: a kettő vegyüléke is elképzelhető ), s átlagos esetben az adománya egy piszkos és karbantartatlan raktárba kerül. Szép kilátás, nem? 

Marad a kereskedelmi értékesítés ( vagy az ismert gyűjtőtársak számára a képek eladása ), mivel a magánmúzeumok létesítése nagyon költségigényes és bonyolult feladta, amely addig lehet igazán sikeres , ameddig a gyűjtő él. Utána viszont, nos, utána megindul a lerohadás, ahogyan azt Szentendrén lehetett tapasztalni.

A galéria és az örökösök nyilván jól fognak járni. De mi, akik pár hétig láthatjuk csak e kincseket, ahelyett, hogy múzeumban találkozhatnánk vele, mi hogyan járunk? Rosszul. Igaz, ez rajtunk kívűl senkit, de tényleg senkit sem érdekel.

Kedves jó beírók, akik a görög ABC-vel abajgatnak. Nem tréfálok, semmilyen görög szöveget nem írok és nem írtam.

A mostani szöveget Times New Romanban írom, s ha valakinek még továbbra is átírja a szöveg magát, kérem újra értesítsen. 

Egyetlen problémás pillanatot tudok elképzelni az ügyben: OpenOffice-on írtam meg valamelyik bejegyzésemet, s ha az onnan bekopizott szöveg átváltozott, akkor tényleg elnézést kérek, megjegyezve: nem én vagyok az, aki a folyamatokat irányítja.

Még valami: az én gépemen semmiféle elváltozás nem jelenik meg.

A jólnevelt szerkesztők egy, a munkaszolgálatosok ügyében született és a munkaszolgálatos halálát a lehető legtermészetesebb eseménynek feltüntető, keresetet elutasító döntést a bíró édesanyja eredeti foglalkozásával - a legősibb mesterség kissé csúnya, k betűvel kezdődő megnevezéseként történő leírását, az ilyen szakma leggyakrabban használt szerv-eszközét és az utód általam szükségesnek tartott, célirányos mozgását e szervbe  - hozta direkt összefüggésbe, törölte.

Helyesen tette, hiszen megsértettem a hatályos jogot. 

Jó, megfogalmazom hát a csúnya szavakat tartalmazó bejegyzésem helyett immár másként.

Álláspontom a bíróval kapcsolatosan nem változott. Ugyanazt kívánom neki továbbra is, amit fentebb, kissé körülményesen, de remélem érthetően megfogalmaztam ( őszintén mondom, hogy a korábbi, törölt megfogalmazás célratörősége és egyszerűsége,hatásossága szükségtelenné tenné ez a hosszadalmasságot, de mit tegyünk...)

 

A magyar bíróság szerint az a jog - függetlenül attól, hogy annak "eredménye" elnyomatás, emberek megölése, megkínzatása -, amely az adott esetben "fennállt".

 

A magyar bíróság nem ismeri el az emberi jogokat.

 

A magyar bíróság nem ismeri el, hogy a II. világháborúban a fegyvertelen emberek aknamezőre hajtása emberiség elleni bűncselekmény.

 

A magyar bíróság számára az ember megölése nem bűn.

 

A magyar bíróság mindenféle jogtól teljesen független, egyetlen egy valamit ismer el: saját álláspontját.

 

A magyar bíróság nem büntethető és sohasem bűnhődik. A magyar állam felel helyette.

 

A magyar bíró törvényen felül áll, s azt tesz, amit akar. Tehet, mert felelősségrevonhatatlan.

 

Akkor lesz magyar bíróság, amikor mindez nem így lesz.

 

Nem kétséges, hogy súlyos kártérítést fog az Ádám professzor által bizonyosan a strasbourgi bíróság elé viendő ügyben az Emberi Jog Bíróság.

 

Ezt azonban a magyar bíró magasról ( itt egy olyan szó jönne, amit a szerk. kivesz - tehát: öncenzúra ! )...

 

Azt kell elérni, hogy ne tehesse meg!

 

Hogyan lehet?

 

Minden egyes olyan ügyben, ahol a bíró szándékos vagy gondatlanságból elkövetett hibája miatt, esetleg kifejezetten ellenséges magatartása  ( nevezzük: előítéletesnek, elfogultnak vagy urambocsá: korruptnak ) következtében valaki hátrányos helyzetbe kerül, a bíróságokat meg kell támadni: be kell őket perelni.

Tudom, tudom: a pert maguk ítélik meg, s bíró a bírónak nem vájja ki a szemét, de a következetesen végigvitt jogérvényesítés, amelynek a végállomása Strasbourg, előbb vagy utóbb olyan helyzetbe hozza a magyar államot, hogy azt fogja érzékelni: a helyzete hasonló Oroszország megítéléséhez.

 

S az emberi jogi bírák minden esetben kiszabhatnak kártérítést is. Ezek aránya és mértéke is nőhet, s egy idő után kellemetlenné válhat. Különösen, ha egyszer majd egy nagyobb értékű ügyben sikerült "elkapni" az államot.

 

Mivel az Emberi Jogi Bíróság csak az állammal szemben szabhat ki kártérítést, a bírók pedig legfeljebb röhögnek a markukba, hogy a köz fizet az ő disznóságaikért, a nagyon lassú állam azért csak eljut majd oda, hogy a bíró hibáját éppen magán a bírón kéri számon.

Szeretném hangsúlyozni: ez ma nem így van. Sőt: egyáltalán nincsen így. A bíróság minden más hatalmi ággal szemben állhat/szembeszállhat és tőlük teljesen elzártan működik. Csak belső ellenőrzés alatt áll.

Tessék elképzelni, hogy van egy olyan szervezet, amelynek tagjai önmagukat ellenőrzik a saját magukból választott tagokból álló szerveken keresztül, s senkinek (!) sincsen joga arra, hogy e szervezet ügyeibe betekinthessen.

Rosszabb ez, mint a titkosszolgálatok. Itt tartunk, s ha nem változtatunk, akkor a jogállam kifejezés bírói rémuralommá változhat ( s ezen az úton haladunk ).

Mit nem olvashatni mostan? A mi két kulturpolitikai alapintézményünk, művelődésünk letéteményesei, az ún kereskedelmi televíziók, az Rtl és a TV2 azzal a szent hevülettel, amely ténykedésüket mindig is jellemezte, odafordultak a magasságos állami főhatósághoz, csökkentené már az a súlyosan őket terhelő koncessziós díjat úgy nagyjából a fele összeggel.

Vállalták ugyan ezek a szegény kereskedelmiek, vállalták a súlyos terheket egy évtizede, hogyne vállalták volna: a szűz talaj feltörése számukra szent hivatás volt. No és élen járhattak a hirdetések és ami ezzel jár: a bevételek megszerzésében is.

Mára azonban, minő csoda, megváltozott a helyzet. Nem átallottak versenytársak is megjelenni és képesek voltak ezek a hirdetési piac oly finom és jól működő kétszereplős játékát megbolygatni.

Mi a következménye ennek a borzalomnak ? A mi saját, különbejáratú, magyar ( ami azt jelenti, hogy német-amerikai, olykor svéd, majd befektetési alapok msonlegnevezhetetlen tulajdonosai által tulajdonolt cégek, hasonlóan a szintén stratégiai MOL-hoz ) társaságunk hosszútávú üzleti tervei nem találkoztak a gazdasági realitásokkal.

Tenni kell hát valamit, s mi lenne az? Költségcsökkentés, adódott az azonnali válasz. Nem elég az, hogy Sváby András nyomasztó diktatúrájától megszabadultak, eljött immáron az ideje az állammal szembeni kötelezettségek csökkentésének is.

Mert hát az a köznevelő funkció, amelyet a mi saját kereskedelmi televízióink ellátnak nem is lehet ingyenes, ez érthető. Ha tehát elfogadjuk - és miért is ne tennék, hiszen annyira ésszerű -, hogy a két tévé kultúraközvetítő, akkor valóan jár nekik az állami támogatás. Gondoljunk csak bele, hogy hol is lehetne jómodort és társadalmi beilleszkedési stratégiákat olyan nagy hatásfokkal átadni, mint egy kereskedelmi tv vetélkedőjén vagy valóságshowjában.

Szükségünk van erre a két tévére, s mivel a miénk, hát fizetni kell érte. Fizetni pedig a főhatóság engedélyével mi fogunk azért, hogy lehetőségünk legyen tovább is élvezni azt, amit ez a két fenséges csatorna nekünk nyújt.

Belegondolok azért abba, hogyan nézne ki mindez, ha magam állnék elő hasonló javaslattal. Mindenekelőtt kifejteném, hogy a néhány évvel ezelőtti üzleti terveim, amelyek nem számoltak a jelenlegi gazdasági válság okozta hátrányokkal, a jövedelmecsökkenéssel és a potenciális munkanélküliséggel, illetve általában a bevételek egy részének elapadásávalés kimaradásával , ahogyan az állami juttatások csökkenő mértékével és értékével, elavultak és reformra szorulnak.

Tekintettel arra a tényre, hogy a külső források elapadni látszanak és a belső tartalékok kimerülnek, arra kérem az államot, tekintsen el egy évtizedre attól, hogy nekem a megvásárolt árúk után jövedéki adót és áfát kelljen fizetnem, s mondjon le az őt megillető személyi jövedelemadómról is.

Azért is kérem ezt, mert a családom eltartásának gondja immáron teljesen a nyakamba szakadt és ha nem kapom meg a kért kedvezményeket, nem leszek képes eleget tenni kötelességeimnek. Emiatt aztán az állam még több kiadással számolhat, vagyis értelemszerűen olcsóbb megoldás, ha elenged egy olyan 50 milliós összeget.

Ennél már csak az lenne jobb, ha egyösszegben fizetné ki és a személyi jövedelemadót elengedné. Remélem, belátható, hogy az állam számára is ez lenne a legjobb megoldás.

 

 

 

Az közésségekrül, amely valának és levének, de mégsincsenek igazán.

Mert vannak, hogyne lennének. Családiak, sportbeliek, munkahelyiek, iskolaiak, gazdaságiak, tudományosak, szalvétagyüjtőké és még sok szelete az életnek felsorolható.

Vannak aztán a virtuálisak, azok, amelyekbe meghívással lehet belépni, ahol egy halottnak vagy Hitlernek népes ismeretségi köre lehet, ahol bármilyen hazugság megengedett, sőt elvárt. De aki egy ilyen virtuális társaságba tartozik, az nem tartozik abba a közösségbe. Mert ez nem az, ne is tagadjuk.

Férfi vagy, nő vagy? Gyerek vagy agg? Mit mondasz értékelhetően magadról és mivel vezetsz félre? Egy valódi közösségben ezek a szempontok fel sem merülhetnek, mert a résztvevők már korábban megmérettek.

Ha úgy látszik, van bennünk valami közös ( szeretjük a rockzenét, olvastuk Örkény írásait ), az legfeljebb valamiféle egymás iránti tiszteletet és érdeklődést teremthet, de ez nem virtuális közösségalakító dolog.

A közösség valamilyen fizikai valóság ( emberek találkozása ) nélkül nem áll össze ( bár olykor ez is kevés, vagy éppen: túl sok). Ezért virtuálisan nem közösség, legfeljebb szekértábor alakulhat.

Mint sokak számára kellemetlen individualista kivűlálló, nem akarok szekértáborba tartozni. Bár, azt látom, bele fognak kényszeríteni valamelyikbe.

 

Kedves Sherpa, nincsenek a blogon túlnyúló titkaim, ezért nem igazán szeertnék magánlevelezést senkivel sem.

A közösségekhez való kapcsolódást pedig teljesen kizárom az életemből, s tudomásom szerint egyetlen ún www2.-es odalon sem vagyok jelen, minden értesítést elvből és gyakorlatilag is visszautasítok.

 

Üdv

nemistudom

Mi történt velünk?

 

Amikor a szocializmusban éltünk, minden olyan mozdulatnak, tettnek, amely kitágította a határokat, arrébb tolta a falakat, értelme volt. Nem, én semmilyen értelemben nem voltam ellenzéki, azt sem tudtam, mi az. Mindössze józanul gondolkodóként - aki azért nem igazán látott túl az orrán, s bizony fogalma sem volt arról, hogy működik a III/II-III. ügyosztály - próbáltam egy racionálisnak tűnő, de minden, általam tapasztalt helyén irracionális társadalomban ésszerűen működni.

 

Butaság? Nyilvánvalóan az volt, de személyes kibontakozási lehetőségeket hozott, bizonyos eredményeket, amelyeknek holt nyomait máig örzőm ( s az internet krában már digitális "hallhatatlanságomat" is biztosították arra a bizonyos "egy percre" ).

Mégis: értelme azért volt a dolognak, mert valami kézzelfogható és megfoghatatlan ellen "küzdött" az ember. Nevezzük talán butaságnak, korlátoltságnak, a titkos ismeretek (nem ezoterika: azt sohasem szerettem vagy értettem, s "korlátolt" józanként mindig ellene voltam ), pontosabban: a titkolt ismeretek feltárásáért, az állam által szavatolni látszó jogok tényleges érvényesítéséért.

Lehetett tudni, mi ellen és miért. Bár ez utóbbi nem úgy fogalmazódott meg számomra abban a formában, hogy egy másik rendszerért, mivel a rendszer tette lehetővé számomra a társadalmi mobilitást.

Aztán az államkapitalizmusként is leírható, de a szolidaritásra és a társadalmi egyenlőtlenségek elnyomására-elfedésére törekvő rendszert felváltotta egy, a magyar emberek legnagyobb része számára teljességgel ismeretlen törvényszerűségek szerint működő és önmagát – gondolom csak irónikusan – jogállamnak nevező rendszer.

Ez a rendszer sokkal gyorsabban bebizonyította magáról azt, hogy a magyar emberek nagy részével szemben ellenséges, a többség kirekesztő magatartása korlátozhatatlan és a belső ellentmondásai fenntarthatatlanná teszik, mint az, amit szocializmusnak neveztünk. De nem lesz változás, mert nincsen hová menni.

Vagy legyünk újra a feudalizmus gyermekei? Ez nem választási lehetőség, bár a korporatív formákhoz vonzódóak és azok számára, akik nem szeretik és nem bírják a versenyt ( magam sem szeretem ), azoknak ez kifejezetten jó megoldásnak tűnik. Biztos védelem, de a nemzetközi versenyből nem tudjuk kirekeszteni magunkat: utánunk jön, ránk tör.

Mi jött ki a Nagy Váltásból? Felkavarodott a társadalom, az értékek válságából a pénz került ki egyedüli győztesként és az erőszak. Mindenféle formájában, s eluralja a mindennapi és közéletet is. Fegyverek, fegyverkezők, magánhadseregek – és a többség ( mert mindig a többség szenved a kisebbség atrocitásaitól ) védtelen, megszervezhetetlen, magába zárkózik.

Most nincs ellenség ( vagy mindenki az ), mozdulataink értelmetlenek és mások számára értelmezhetetlenek. Csőd, depresszió, irracionalitás minden mennyiségben. Az azonnali örömszerzés is az erőszak árán történhet. Az ún elit ( ennek a szónak az értelmenagyon is megkérdőjelezhető, mert az egyik összetevője a kulturáltság, ami ebből a rétegből hiányzik ) és a tömeg elvált egymástól. Szétszakadtunk, és úgy látszik: végleg.

Kritikusaimnak: vigyázat, magam is kritikus vagyok. Véresszájú!

Szoros összefüggés látszik a neonáci tendenciák, az "iagzi nácik" és a mind agresszívabbakká váló neonácik magatartása között.

 

A neonáci már úgy gondol magára itt nálunk, mint valami felsőbbrendű alakra, aki átlátja azt a helyzetet, amelyet más képtelen. S a megoldás - amiről az előbb már szóltam - is csak számára adott és ismert. általában a másik ( bárki is legyen az: baloldali, konzervatív jobboldali, zsidó, cigány, jómódú vagy szegény, szinte mindegy ) minden lehetőség szerinti eliminálása, vagyonának elkobzása, jogainak korlátozása.

 

Azoknak a jogoknak, amelyeket maguknak a természetjogi elvek alapján feltétlenül és elidegeníthetetlenül a magukénak tudnak. Másnak viszont ugyanez már nem jár.

 

Miért nem? Mert nem érdemlik meg, ellenségei az államnak, a nemzetnek, vagyis csak hátrányokra "méltóak".  Egyszerű gondolkodás, sallangmentes és áthatolhatatlan.

 

Aki kritika tárgyává kívánja tenni és emlékezteti a mi szélsőjobbosainkat/nácijainkat, hogy ők hányszor vetik ellenfeleik szemére, hogy azok kettős mércével mérik a dolgokat, az megkaphatja ( és meg is kapja a legkulturálatlanabb formában ) a válaszokat.

 

Van, aki már odáig is eljutott, hogy valamennyi nem szélsőjobboldalit, aki ebből következően baloldalinak neveztetik, mégha egyszerűen konzervatív is lenne, értelmetlennek és butának nevez.

 

Mit is lehet erre mondani? Szörnyű, milyen hülyék ezek a nem-jobboldaliak! Nincsen munkájuk ( panelprolik, munkanélküliek ), vitatkozni sem tudnak ( miért-miért nem, ki tudja, nem abban a gondolatrendszerben gondolkodnak, amit maga jónak és iránymutatónak lát a szélsőség),é s őrülten műveletlenek ( szemben a mély és alapos műveltséggel bíró nácikkal ), tájékozottságuk ( miben? a kvantumfizikában vagy a cigányok megtámadásában? ) pedig semmilyen.

 

Az irónia fegyvere még működik, de nem a fegyverek kritikájaként. Persze, erre az iróniára az "egyenes tartású" szélsőjobbos magyar nem vevő. Miért nem? A ltúra megértése és a megértés kultúrája, a már említett önreflexió hiánya miatt.